Az élet csírája
Mint a kelepelő gólya hangját a szél, úgy kapja szárnyra a suttogás a hírt Mezőnagymihályon, hogy idegenek költöztek Nagycsérbe és értetlen tekintetek néznek össze hallatán. Kik ezek az emberek? Mit akarnak itt? Miért pont ide jöttek? A válasz ott van valahol a szétszórt tanyák közti pusztában, ahol alig-alig kattan néha az idő kereke vánszorgásában. Elindulok, hát magam is, hogy megtudjam, megértsem, mi van a suttogás mögött. Miközben a végtelen kék égbolttal kalapomon kerékpározom a poros Nagyúton, körülöttem csak a természet beszél a maga fenséges nyelvén. Szemem csapongva söpör végig a csodán, mi körülöttem kibontakozik és nyugalomra áhítozó lelkem úgy érzi, jó helyen jár.
Utam vége felé pillantásom megakad a fák közül itt-ott kikandikáló piros cserepekkel fedett, szakadozott tetőkön. Megérkeztem! Ez már itt Nagyecsér, melyet vandál kezek fosztanak meg tárgyaitól, és mint halottait a temetőben a feledés sorsára ítél a jelen és a jövő emlékezete. Mi maradt mára belőle? Embermagasságú gyomnövények borította, csend marta utcák szélén magukra maradt, a múlton merengő villanypóznák. A tikkasztó hőségben kókadozó elvadult szőlők, gyümölcsfák között bóbiskoló, szebb napokat látott szomorú ablakszemek. Omladozó tetők, házfalak, hiányzó kerítések. Az üresen ásító ajtónyílásokon keresztül a házakba belépő szél sodorja a szemetet ide-oda a bútorok romjain, az üres padlókon. A padsorok nélküli iskolában, már csak a csupasz falak hallják az egykori diákok önfeledt kacagásának egyre halkuló vízhangját. A fák közül kimagasló templom tornyának hiányos fedésén beszökő napfény furcsa mintákat rajzol a valaha hófehérre meszelt falakra, az avar borította padlóra, hol egykor oltár és padsorok álltak.
Ismerjük jól ennek a falunak a múltját, elhagyatottságának történetét és ez a történet zsigereinkig kiállt úgy, hogy beleborzong egész testünk a tanulságba. Ha elvész a lélek, elhalnak az erek, meghal a test is! Szomorúan járom az utcákat miközben lelkem érzi az élet lüktetését, fülem hallja a mindennapok zaját, szemem látja az élettől pezsgő Nagyecsért, miközben agyam tudja, hogy mindez káprázat csupán.
Emlékeim közt kutatva felbukkan Bözsike néni ékszerdobozként ragyogó háza a természet által visszakövetelt halott faluban. A múlt egy szilánkja, az élet egy elhagyott csírája az idő zárványába dermedve, mely magányában is magában hordozza az újjászületés reményét, az újjáéledés vágyát. Hangos kelepelés zökkent vissza a valóságba és látom amint egy pózna tetején épült gólyafészek fiókái, lelkesen üdvözlik a kapálódzó béka csemegét hozó anyjukat.
Miközben ezt figyelem, eszembe jut miért jöttem, hogy nem vagyok egyedül. Gyermeknevetés hangja szűrődik át a lombokon és csalogat egyre közelebb magához. Lassan szinte félve keresem a csendet megtörő forrás helyét, míg lépteim nyomán ösvény nyílik a derékig érő fűben. Kiérek az iskola utcájára és az elém táruló látvány miatt egy pillanatra azt hiszem, hogy az utolsó métereken átléptem valami rejtett időhatárt.
Szőke, kékszemű, olyan ötéves forma kislány gurul felém nevetve biciklijén, nyomában fekete szőrpamacs liheg lógó piros nyelvvel. Egy puli, mondom ki magamban sután és állok tétlenül, sóbálványként megkövülve. Vigyázz! Kiálltja felém csilingelő hangon a tünemény, majd biciklijével megkerül, és már gurul is visszafelé játszópajtásával. Szólnék, kiáltanék neki, de hirtelen irányt vált és eltűnik az egyik szebb napokat látott ház udvarán. Először tétován, majd egyre határozottabban indulok utána és végül lassan megállok a kerítés nélküli öreg ház előtt.
Az udvaron egy fiatal pár tüsténkedik szorgalmasan, mellettük két kislány szaladgál mit sem törődve velem, az idegennel. Lassan minden tekintet felém fordul és elhalnak a hangok. A csend burka ereszkedik körénk, csak a szemek és az arcok beszélnek a hangok helyett. Jó napot, töröm meg végül én ezt a burkot és a következő pillanatban a lányok ott folytatják ahol abbahagyták. A fiatal férfi és nő fogadják köszönésem és barátságosan, mosolyogva invitálnak beljebb a kopott tornácra, ahol elbújhatunk a perzselő napsugarak elől. Leülünk, néhány rozoga öreg székre egy talán még rozogább asztal köré miközben a lányok abba hagyják a játékot, anyjukhoz szaladnak, és testükkel szorosan simulnak hozzá biztonságot keresve.
Egyszerre idegen és ismerős számomra ez a kép. Vajon hányszor játszódhatott le ugyan így ugyan itt, vagy máshol a világban ugyan ez a jelenet, mikor egy idegen toppant be váratlanul egy magányosan a világtól távol élő családhoz. Végtelennek tűnő másodpercek múlnak el közben, fejemben hangosan ketyegnek egy óra másodperc mutatói. Nem szólnak semmit, csak a szemük figyel engem, az idegent. Négy határozott mosolygós arc, négy kíváncsi szempár tele kérdésekkel. Megszólalok hát és először akadozva, majd egyre gördülékenyebben adom elő jövetelem célját, majd azt veszem észre, hogy sorra teszem fel ugyan a kérdéseimet, de nem is várok már rájuk választ, azok maguktól jelennek meg agyamban, anélkül, hogy ők bármit is mondanának.
Hirtelen elhallgatok, elnevetem magam és először a lányok, majd a felnőttek is velem nevetnek. Tudom már mi hozta őket erre a vidékre, hiszen éreztem én is ugyan azt, amit ők, mikor megérkeztem ebbe az elhagyott faluba. Hiszen mindenkiben ott van a vágy a rohanó világból való kilépésre, az idő egyre gyorsabban forgó kerekének a lassítására, lelkünk békéjének megtalálására. A felismerésemet követően csendes beszélgetés váltja fel kérdéseim özönét és látom rajtuk sokat jelent nekik az, hogy megértettem a cselekedetük mögötti szándék tisztaságát. Megnyugodtak a gyerekek is és nem bújnak már anyjuk szoknyája mögé, mint két félénk gerle, hanem önfeledten kezdenek újra játékaikba, mint az egekben szabadon röpködő egymást kergető, csivitelő fecskék. Gyereksírás szakítja meg beszélgetésünket és egy kis jövevény bukkan fel közöttünk alvástól gyűrött arccal, egy kisfiú a harmadik gyerek.
Lassan megtudom tőlük, hogy rajtuk kívül még többen tervezik, hogy életmódot váltva Nagyecsérben telepednek le és azt is elárulják, hogy egy másik utcában már jelenleg is van egy férfi, aki itt lakik. Lassan vége a délutánnak, így búcsúzkodásba kezdek, mert indulás előtt szeretném még meglátogatni a másik lakót is. Nem kell megígérnem, hogy még visszatérek, érzik ők is, hogy ezután a látogatás után, lesz még a beszélgetésünknek folytatása.
A templom mögötti utcában indulok tovább és miközben egyre határozottabban lépkedek célom felé, a hőségtől vibrál körülöttem a levegő. Gondozott szőlővel befuttatott kerítés jelzi, hogy megérkeztem. A házon mindenfelé javítás nyomait lehet felfedezni, az udvaron szerszámok és munkavégzés nyomai, hasított farönkből frissen készült lócák. Az ásott kút hengerén nedvesen árválkodik egy vödör és büszkén emeli égbe fejét a gém, hirdetve azt, hogy újra él!
Kopogtatásomra napbarnított ötvenes férfi nyit ajtót kezében villás ágvégű bottal és mosolyogva szabadkozik, hogy éppen hívatlan vendégeit, egy sikló családot próbál kitessékelni. Felajánlom hát segítségemet és közösen, hosszas kergetőzést követően kitessékeljük az ajtón a termetes példányokat. Közben szorgos munka nyomait fedezem fel a lakáson belül. Az egyik szobában munkapad tele famegmunkáláshoz használt szerszámokkal, a fal mellett pedig katonás rendben sorakozó ivóvizes kannák.
Beszélgetni kezdünk a terveiről, közben bejárjuk a romos gazdasági épületet melynek felújításához, vagy inkább újjáépítéséhez is hozzáfogott. Tervei szerint jövőre itt már állatokat tart majd. A kertet sem a gaz veri már fel, mindenféle kultúrnövények virulnak, gondos keze munkája nyomán. Lelkesen ecseteli a jövőt, látszik rajta, hogy jól érzi itt magát. Próbálom megingatni hitében és beszélek neki a hetekig tartó őszi esőkről, a sártengerré váló utakról, a hosszú hideg telekről, viharos tavaszokról, de csak mosolyog és derűsen annyit mond, majd meglátjuk. Közben ránk esteledett így indulnom kellett már, pedig szívesen maradnék még.
Elkísér a templom előtti térig, majd csendesen elköszönünk egymástól és én kalapomon a csillagos égbolttal kikerékpározom a Nagyútra. A Nagyhíd tetejéről a távolban már felsejlenek szeretett falum fényei, hol huszonhárom évvel ezelőtt otthonra találtam. Értem már Bözsike nénit, hogy miért látogatja, gondozza mai napig is rendületlenül öreg házát miközben mások sorra hagyták el körülötte a hivatalok által halálra ítélt falut. Lelke mélyén érezte, tudta, hogy nem adhatja fel, mert háza a mag, melyből egyszer az élet kicsírázik
Ilku Imre: Mezőnagymihály 2011