Nagyecsér jelene

A tanyaközpont a XX. század végére szinte teljesen kiürült. Csak néhány lakosa maradt, akik egyáltalán nem foglalkoztak a településsel. Végül ők is elköltöztek, romokat és pusztítást hagyva csak maguk után. Hosszú évekig a vadakon és a mezőgazdaságban dolgozókon kívül senki sem járta az utcáit. Ők is inkább csak a "főbb" helyeken jöttek-mentek. Így az utcákat, az udvarokat, a kerteket, lassan felverte a gaz és a bozót. Végül egyre nagyobb és vastagabb fák nyúltak a többiek fölé. Beszakadtak a sérült tetők, betörtek az ablakok és már a falakon belül is a természet vette át az uralmat. Aztán megjelentek a környező települések fémgyűjtő hiénái is, akik végleg betetőzték a pusztítást, pusztulást. Elvittek mindenhonnan minden fémet, maradék bútorokat, bármit ami mozdíthatónak bizonyult. Eközben a valamikori elköltözött lakók, valójában a kisujjukat sem mozdították régi házaik, falujuk védelmében. Új életet kezdtek, gyökeret vertek más településeken. Ha néha-néha fel is bukkant valaki közülük a tanyaközpontban, csak szomorúan csóválta meg a fejét, ejtett néhány könnycseppet a múlton merengve, majd ment, ahogyan jött. Nagyecsér a végső pusztulás szélére sodródott. Nem kellett már senkinek sem. 

Majdnem senkinek. Egy valaki azért dacolt mindennel, legfőképpen az enyészettel. Bözsike néni nem adta fel. Ugyan lakni Mezőnagymihályon lakott ő is, de rendszeresen lejárt ecséri házába, amit gondos kezekkel tartott rendben az egyetlen még járható utcában, nem messze az iskolától. Nyaranta, még ma is fecskék raja cikázik fehérre meszelt deszkakerítése fölött és az udvart sem veri fel a gaz. Szamóca, szőlő és virágok díszítik ezt a világvégi gyöngyszemet. Kertjében az unokája méhei gyűjtik a vidék virágaiból a mézet rendszeresen. Itt minden bio. Műanyagot, vegyszert az itteni élet nem ismer, csak a természetest mindenből. Bözsike néninél még áram is van, nem úgy a többi lepusztult, düledező házban. Vannak utcák, ahol már csak az oszlopok hegye látszik ki a fák közül, a vezetékeket már rég begyűjtötték a hiénák. De ő nem adja fel. Egyszer megkérdeztem tőle, mi tarja még itt, amikor a házát is rendszeresen feltörik a kóborló vandál hordák. Azt válaszolta: "Ez a múltam, valahogyan nincs lelkem itt hagyni mindent. Amíg én élek, úgy érzem, él a falu is. Hiszem, hogy lesz egyszer feltámadás."

Milyen igaza volt. Mert nemsokkal beszélgetésünket követően, valamikor 2012-ben, hirtelen több, még éppen használható lakást vásároltak meg távoli helyeken élő emberek. Jöttek szépen sorban és házfelújításokba kezdtek. Jelenleg kilenc lakásnak van ilyen módon tulajdonosa, amin kisebb-nagyobb helyreállításokat is végeztek. Sajnos közülük, csak ketten bizonyultak kitartónak. Egyikük Tóth Rudolf Budapestről költözött Nagyecsérbe. Lassú szívós munkával tett lakhatóvá egy házat, amiben mai napig benne lakik. Néhányan végleg feladták és évek óta nem hallottam már felőlük, mások megjelennek olykor-olykor és még mindig a költözést tervezik. Rudolf mellett nemrégen újabb lakók jelentek meg. Gazdálkodni, jószágot tartani, régi életformát élni költöztek Nagyecsérbe. 

Sajnos a képgalériában látható képek már nem a mai állapotokat mutatják. Nem régiek ugyan, a legrégebbi sincs közülük ötéves, de ezen a vidéken egy-egy eltelt év, óriási változásokat hoz. Házak dőlnek össze, egész utcák tűnnek el, válnak teljesen járhatatlanná. A még "lakható" kevés lakást egyre jobban benövik a fák. Mára sok van közöttük olyan, aminek a megközelítése komoly dzsungelfelszerelést igényelne. Aki bejárja a "települést", már amennyire bejárható, a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy jelenleg a természet áll győzelemre. Az  a néhány lakó mára, már csak az utóvédharcokat vívja, "elsáncolt" házaiban.